Történelmi esemény, most nem várom meg az egy hónapra szabott időintervallumot, és ledobok egy újabb naplóbejegyzést. Rájöttem; annyi minden történt az utolsó irományom óta, hogyha most nem írok semmit, akkor a következő kiadás már regény lenne. Szóval a legrövidebb hónapunk végének folytatása következzék.

Itt is, ott is, mindenhol is

Lezajlott a már említett Furmint Február Mádon. Egy tök cuki kis rendezvény volt, nyilván a budapestihez képest inkább családias hangulatú. De szerintem sokan eljöttek, és egész jókedvű lett a társaság a zárórához közelítve. Egy kis fun fact, de tudtátok, hogy aki angolosan távozik, az napokat spórol meg egy évben? Nem szép dolog, de hasznos. Főleg, hogy másnap borvacsorát tartottam Miskolcon, a borokat természetesen okosan nem pakoltam be előzetesen a Viharba.

Szóval elsunnyogtam, de így másnap egy fokkal kipihentebben rakodtam a cuccost a csomagtartóba, és repesztettem Miskolcra, ahol a Lignum Bistro&Café adott helyszínt a borainknak. Nagyon jó társaság gyűlt össze, nem mellesleg sok ismerős arc ült az asztalok mellett, akik a háttérben segítették ennek az estnek a megvalósulását. Nem is tudom, hogy köszönjem meg nekik, de nagyon hálás vagyok a sok szeretetért, segítségért. A finom vacsora, koccanó poharak és sok nevetés után várt még egy éjszakai hazaút, de ezt most nem egyedül tettem. Kedves útitársaim, akiket általában a mádi Recepcióból ismernek, nem csak kísérők voltak, hanem rögzítették az esemény mozzanatait. Szóval erről most pont készültek képek.

Az utolsó esemény februárban az egy kissé távolabbi helyen került megrendezésre. Egészen Zalaegerszegig meg sem álltunk, ahol a Fehér Hattyú Étteremben fogadtak minket vendéglátóink. A helyszín csodálatos, a csapat minden tagja rendkívül kedves és figyelmes. A telt háznál is teltebb ház várt minket este, az összes poharat befogták, az összes szék és asztal előkerült. Nagyon megtisztelő volt, hogy ilyen sokan eljöttek. És ennek ellenére igazán családias volt a hangulat. Mi nagyon jól éreztük magunkat, hiszen az étterem mozgatórugói fullos ellátásban részesítettek minket is, és természetesen a nap végén koccintottunk egyet, jól megveregettük a saját vállunkat, hogy ilyen klasszul sikerült a borvacsora.

Nem csak én repkedek itt fel-alá, de az idő is, el is érkezett március. És még mindig van esemény, amiről beszélnem kell. Szintén nem a szomszédba utaztam, egészen Somoskőújfalura vitt Vihar, ahol a Szóval Bisztróban Nőnapi borvacsorát tartottunk. Már jó pár hete megvolt az időpont, és a tulaj/séf, azaz az egyik szíve-lelke a helynek; Szó Gellért rám csörgött, hogy egész gyorsan elfogytak az üres helyek szombat estére. Ha már amúgy is érkezem, miért ne duplázzuk meg az eseményt. Végülis, tény ami tény, ha már ott vagyok, természetesen miért ne. Így is lett, és mindegyik este zseniális volt. Annyira hálás vagyok, hogy ott lehettem, és átélhettem azt a miliőt, amit a feleségével közösen építettek fel. Igazán inspiráló őket így látni, és azt, amit létrehoztak Megérezni, milyen az, amikor ott van a szív és a lélek is minden mozdulat mögött. Öröm, felüdülés, hála és tisztelet. Ez minden este ott volt bennem, és azóta is elkísér.

Kata nyaral, azaz szakmai túrára indultam. A Junibor Egyesület minden évben szervez külföldi utakat, ahol azon kívül természetesen, hogy együtt a csapat, azért igyekszünk bővíteni a szakmai tudásunkat is. Idén, pont Somoskőújfaluról indultam neki az olasz túrának, a végcél: Prosecco. Egy nagyon kompakt, és tartalmas programot rakott össze az egyik tagtársunk. Összesen 3 napot se voltunk ott, de ebbe tényleg mindent belesűrítettünk. Azért meg kell mondjam, ez a hely csodálatos. És nagyon barátságosan fogadtak minket mindenhol, jókat kóstoltunk, nagyokat beszélgettünk. Jó volt a csapat, rengeteget nevettünk, igazi kis osztálykirándulásos hangulat volt sokszor. Bár fárasztó volt azért valahol ez a rengeteg jövés-menés, de nagyon sok pluszt is adott. Talán a legjobb megfogalmazása ennek az érzésnek, hogy fizikailag teljes lemerülés, de szellemileg teljes feltöltődés.

Na most már irány a szőlő

Nyilván a hétköznapi munkálatok nem álltak meg csak azért, mert a hétvégéken teljesen máshol nyomultam. Hegyalján is berobbant a tavasz, pulcsiban rohangálós idő lett, ibolyák és nárciszok virítanak, és a határban sok helyen már a fák is virágba borultak. Nagyon menő, annyira imádom ezt az időszakot. Végre nem fagynak le az ujjaim, jó illat van, a nap süti az arcom, újra itt vannak a szeplőcskéim. Olyan hirtelenséggel támadt a jó idő, hogy voltak napok, amikor rendes megijedtem, hogy nem fogunk végezni a metszéssel. No de múlt hét pénteken már a Nyúlászóban vagdostuk a vesszőket, és délután örömtáncot jártam, miközben Csabesznek leadtam a drótot telefonon, hogy kéééész vagyuuunk. Ennek örömére a hétvégén végre a saját kertemben is sikerült nekiesnem a gyümifáknak, meg elpakolgattam a madáretetőket, azaz megkezdődött a tavaszi rendrakás. El is fáradtam, szóval hétfőn nem a legfittebb formámat hoztam magammal a pincészethez. A reggeli eligazítás után vonszoltam fel magam a lépcsőn, mire Csabesz utánam fordult: „Nem akartam elrontani a pénteked, de van még egy kis darabka szőlő, ami nem lett lemetszve.” Ooo bizony ám, hirtelen beugrott, a Középhegyen a kis hagyományos művelésű szőlőnk. Bepattantunk gyors a kocsiba, és ketten nekiestünk annak a kicsi kis darab szőlőnek. De nyilván ezer telefon mindkettőnknek, hiszen hétfő volt, így meg-megakadt a munka. Kénytelen voltam meló után még kiszaladni, de találtam egy segítő kézpárt, aki nélkül most nem ugrálnék, kiabálva: kész vagyunk! Most már tényleg! Jöhet a tavasz, a mini hajtások wiiii.

És még nincs vége a hónapnak. Megint lesz pár esemény, hamarosan a Balaton környékén egy borvacsora, aztán Pécsen az Egyetemen találkozhattok velem még. A többiről informálunk mindenkit a szokásos helyeken. De most elköszönök, mert le kell gurulnom a pincébe kóstolni. Süssön rátok a nap! Viszlát!